Kenyércédulák 5

Jöjjön egy újabb mintavétel:
(Üres volt a tányér, nem ettél. Aztán később
mégis ettél, hoztad be a szobába a zsömlét,
s hogy én is kérek-e. Vannak ezek a híg szavakből
keletkező szörnyek, körös-körül. Vagy álmatlanságban
utazók, a véletlen és az elrontott idő furcsak keveréke,
nem létező mozdulatok.)
Most egy hajszálat akarnak, most
beleket, belülről mindent kifelé, hogy hátha, de én
mentem utánad mindenhová, mert én okoztam,
nemcsak mondod, hanem vagyok, és akkor én,
mindent a számba, ott nincs,
ne is legyen semmi, kétszer megrágom,
lenyelem, utolsó falat szörnyeteg, semmi test, csak a lelki
fájdalom, és azzal egy világ, úgy, ahogy van,
a pokoli esendőség nyári betakarítása,
hogy nem eszünk, nem iszunk,
mert egyetlen percünkön is képes elhatalmasodni,
nincs megállás. (A minden másnak
a pusztítása van, és abból csak én,
a saját teremtményeim, e helyett
az ilyen vagy olyan test helyett,
amelynek sója, láza egyre fogy,
és vissza kell gyűrni minden nap
a belsejét a végtelenségig.)
(Hétfő, 31. old.)

Ez a mondat több másikkal együtt alkotja a vers első tömbjét (versszakát?). Néhány utalás erejéig kapcsolódik a körülötte levő mondatokhoz, ezért a kiemelés némi csonkolással is jár, mindazonáltal önálló mondat, aminek a megértését nem akadályozza a kiemelés. A biztonság kedvéért zárójelbe feltüntetem a szomszédos mondatokat is.

Szijj megalkot valamit, ami az idézett mondat első felének az alanyát képezi: "most egy hajszálat akarnak, most/beleket, belülről mindent kifelé, hogy hátha", eddig jelenik meg alanyként az, amit az előző sorokban idéz fel: a híg szavakból keletkező szörnyek avagy az álmatlanságban utazók. Ezt követően pedig a részmondatokon belül váltakoznak az alanyok, először én, aztán te, aztán újra egy többes szám első személyű, majd pedig egyes szám harmadik személlyel zárul a mondat. Dehát: hiábavaló fáradozás ilyesfajta percízkedő nyelvtani elemzéssel közelíteni ehhez a mondathoz. Talán inkább a mondat zenéje, ritmusa felől közelítve többet tudunk meg. Persze ez a fajta megközelítés az elemző szövegalkotás felől öngyilkosság, hiszen éppen innentől nézve tudunk a legkevesebbet mondani.
A mondatot olvasva elindul egy ilyen gyors lüktetés, a cselekvések felpörögnek, és ezt a pörgést tartja fel mindvégig: utánad megyek, aztán következnek a rövid, esetenként tőmondatok. Én és te között folyik ez a ritmusos adogatás, egy indulatos vita szóváltásait idézi, ahol a részmondatok aligha vannak egymással kapcsolatban, de mégis egymással feleselnek. A test és a lélek különállásáról esik szó a szövegben, miközben visszakanyarodva épp azt állítja, hogy a kettő nem szétválasztható.
Persze, észre kell vennünk, hogy Szijj, amikor létrehozza ezt a mondatot, akkor nagyon tudatosan kioltja a szöveg alapján közvetlenül képezhető jelentéseket, a részmondatok nem függenek össze, a szöveg maga hull szét, az olvasó pedig valósággal elvész a köztük tátongó szakadékokban. Kényszerítve vagyunk arra, hogy másképpen olvassunk. Nincsenek biztos konnotációk, csak az eksztázis van a szöveg gyönyörűségei láttán, az örömolvasás lehetősége van. A sűrű szövésű szövegben a jelentések nem kötődik le, mind csak lehetőségként adódik. Az antimetaforikus költő mindent a levegőbe röpít, versei csupa lebegés.

Kenyércédulák 4

Kicsit közelebbről szeretném megnézni ezeket a szövegeket, amolyan mintavétel-szerűen, hogy is néz ki egy-egy mondat.

Ahogy a test gyúr folyton önmagában
egy másikat, és egészen fantasztikus
magyarázatokkal él.
(Szerda, 18. old.)
Ez egy verskezdő mondat, és külön versszakot alkot. Ez, ha helyénvalóak a nyelvtani ismereteim, akkor nyelvtanilag nem helyes. Egy összehasonlításnak a második felét olvashatjuk, éspedig a hasonlót, nem tudjuk, hogy milyen cselekvést próbál érthetőbbé-érzékletesebbé tenni számunkra ezzel a hasonlattal. De elindítja az olvasó fantáziáját. A mondat második része egy mellérendelői kötőszóval indul, talán azzal a mondatrésszel van mellérendelői viszonyban, amelyik kimarad a versből, talán ezzel a hasonlóságot kifejtővel. Egy mondat két mellékmondatból, de egy kimetszett, összetört mondat, az összképet pedig nem tudjuk összerakni, mert hiányzanak darabok. Érteni vélek valamit, de pontosan semmit nem tudhatok, nem nyújt támaszt ehhez a szöveg.
"és egészen fantasztikus magyarázatokkal él", ez egy olyan megfogalmazás, ami semmiben nem különbözik a hétköznapi nyelvhasználattól, a fantasztikus jelző ráadásul elcsépeltnek, túlhasználtnak is tűnhet. "Ahogy a test gyúr folyton önmagában egy másikat", ez számomra egy egészen finom, szépen formált megfogalmazásnak tűnik.

Ugyanennek a versnek a befejező versszaka így szól:
Így aztán el lehet simítani jó előre
kettőnk egyetlen, vékony cérnaszálán
a csilingelő súlyokat, üllőt és horgonyt.
No, azt hiszem, hogy erről sok minden elmondható, de az nem, hogy antimetaforikus, azaz, hogy a metaforák területét messze elkerülné. De szép, és ahogy ezt Szijjnál megszokhattuk, roskadásig tele van pakolva jelentéslehetőségekkel, -impulzusokkal. Sűrűre szőtt hálót hoz létre.

Kenyércédulák 3

Leginkább egy szimfonikus (instrumentális) zenedarabhoz állnak közel Szijj versei, és róluk írni értekező, esszéisztikus műfajban olyan mintha egy zenedarabot próbálnék leírni, elmagyarázni, érhetővé tenni.
Szijj verseiben minden benne van, szókapcsolatai, sorai egy-egy sűrített vers, egy-egy vers pedig kötetrevaló témát artikulál. Egy olyasfajta irodalom, amit zeneként kell/tudok olvasni.

Milyen elmozdulás történik versről versre a Kenyércédulákban (és itt most elsősorban a két utolsó részre gondolok)? A témák irányából - ez számomra az ismerős út - nem tudom megközelíteni, hiszen a verseknek nincs témája, ami esetleg váltakozna versről-versre, hanem minden versben számtalan téma-töredék villan fel, a következő versben pedig ugyanaz történik és így tovább. Ha zeneként olvasom-hallgatom a verseket, akkor rendkívül dinamikus, élménydús darabokat hallgathatok de a hagyományos irodalomolvasási és -értési stratégiáim nyugodtan elfelejthetem.

Vajon mindez összefügg azzal, amit több helyütt úgy fogalmaztak meg, hogy Szijj versei antimetaforikusak, hogy wittgeinsteiniánus antimetaforikusság jellemzi őket? Nem tudom pontosan mi ez az antimetaforikusság, csak sejtelmeim vannak. A Szijj szövegek kapcsán annyit érzékelek, és ez talán az antimetaforikussághoz kapcsolódik, hogy semmiféle támaszt nem nyújtanak az olvasó számára ahhoz, hogy bármiféle tételezhető jelentést, netalán üzenetet fogalmazzon meg, sőt sikeresen aláaknázzák az ilyen jellegű tevékenykedést. A szöveg csak szöveg marad, amelynek minden eleme mellérendelői viszonyban van; impulzustenger, érzéki, vizuális benyomások, pontos megfigyelések és intellektuális mutatványok végtelen mennyisége, ami ellenáll annak, hogy bármiféle hierarchikus (jelentés)konstrukciót hozzon létre belőle az olvasó.

Kenyércédulák 2

Kedd (68. old.)

Fekete antenna hajlik hátul a nyakamba,
kis népek riadalmát közvetíti szabályosan,
rejtjelezve - gépszalonna, malomhiba.
Nem mozdulhatok el, inkább rakjanak körül
fridzsiderrel, páncélszekrénnyel, liftaknával,
mint egy óriási, élére állított leporelló,
melynek az eleje és a vége összeér.

Aztán majd átváltom a helyet valami teljesen másra,
de ami hasonlóképp csak a képzeletben létezik,
és csak a kiáltást vagy növekedést lehetne  a kezemhez
visszafejteni. Azt kellene dugdosnom a szeretteim elől.

Mert lisztes lett a nadrágom. Talán valahol
zsákban futottam vagy lisztes emberekkel kerültem
kapcsolatba, behívtak, mutassam, kirántották
a hónom alól, nem adták vissza azóta se.
Úgyhogy malommal én nem foglalkozom,
vagy iparvágánnyal, felőlem azt is felverheti a dudva
és a sztaniol, de akkor mit akarnak, és hogyan?

Minden kis megállást, szolgálati szünetet,
az indulás kezdetét, amikor még üres labda a későbbi
sérelem, a megérkezés végét, amikor egy növényi
pillanatra mindegy, és ehhez hasonlókat,
amelyekből egy egész oldalsó világ képes összeállni,
vagy akár több is, kitölteni valakivel, lábával,
szájával, ha kell, és rögtön döntse el.

Gépszalonna, malomhiba - itt akadok el először az olvasásban, mik ezek, kérdem magamtól, ráadásul a szövegkörnyezetből is kilógnak, nyelvtanilag sincsenek belefoglalva a mondatba. A gépszalonna biztosan nem létezik, egyéni szóösszetétel talán a gépsonka mintájára. A malomhiba létezik, de egészen "friss" egy versben, felidézi bennem a Kenyércédulákban leírt baleseteket, talán az egyik kötődik a malomhoz.
A fentebbiekben felvillantott fantáziavilág jegyében folytatódik a következő mondat is, az abszurd légkört erősíti, ahogyan egymás mellé helyezi a felsorolásban szereplő három tárgyat: fridzsider, páncélszekrény, liftakna..

Kimondottan lírai, a hagyományos érzékenység regisztereiben szólal meg: "csak a kiáltást vagy növekedést lehetne a kezemhez visszafejteni".  Könnyedén elképzelhetőek, szinte megjelennek az olvasó szeme előtt a következő tömbben szereplő lisztes mozzanatok. Mély pszichikai mozzanatot elevenít meg, erős vizuális erővel a következő sorokban, "...kirántották a hónom alól...". És igazából folytatható lenne a sor a pontos megfigyelésekkel: "felverheti a dudva és a sztaniol", a sztaniol beemelése ebbe a mondatba újszerű, erős vizuális erővel bír, amolyan "aha" élménnyel ajándékoz meg. Ugyanígy:
"üres labda a későbbi sérelem"
"növényi pillanat"
"oldalsó világ"
És bár elmozdul a képzeletbeli világok felé, de mégis valahogy ismerős ez is: "kitölteni valakivel, lábával, szájával, ha kell, és rögtön döntse el".
Ismerős - ismeretlen pólusok között sétáltatja az olvasóját Szijj, és nem kíméli, igencsak megmozgatja.

Kenyércédulák

Ma újra nekigyürkőztem Szijj Ferenc Kenyércédulák című kötetének. Rövid szemelgetés után mindjárt a harmadik résznél kötöttem ki. Az első kettő az elég határozottan egy párkapcsolati viszony körül forog, átjárja a versek minden sorát ez az élménykör. Noha Szijjnál ez a téma is egészen friss és ismeretlen tud lenni, most ez mégsem érdekel, inkább jöjjön a harmadik és negyedik rész, mert azok szabadabbak, tematikailag elkötelezettlenebbek, tisztábban megmutatkozik Szijj verseinek sajátossága.

Szerda (55. old.)

A végállomáson abrocsmintás egyenruhájában
a forgalmista rozsdás szekrénykulcsba fúj bele,
de egyetlen madár se mozdul. Mi is láthatatlanul
cipeljük be csomagjainkat a váróterembe,
ahol a vaskályhában a tenger morajlik.
A falon egy megnyúzott macska szemléltető
ábrája. Mit követtek el bennünk telefonon?

Egy gépi hang összehasonlította a legkisebb félelmeket:
kifordított télikabát és selyembélésű ridikül,
vagy mintha mi dobtunk volna kavicsokat a szomszéd
kútjába, és ő azt hallotta volna kondulásnak,
cseréptörésnek, durrdefektnek, alkonyatnak,
amikor pedig mi éppen meg voltunk halva
egymás nevében, kezünkben árcédula.

A kabátodra hátul nedves falevelek tapdtak.
Egyet leveszek, az ablakon beáradó fény felé tartom,
és látom az arcod öregen, mint aki nem érti, mire volt jó
az örökös változás. A levelet megrágom, és halkam
a sarokba köpdösöm, de az ízét még tartogatom
a számban. Hallom a jegyváltó abalkon át,
hogy a forgalmista értünk imádkozik.


A tegnap este írtam be ezt a verset, és voltak ötleteim, hogy miket fogok megírni még a vers kapcsán, de aztán a dolog úgy alakult, hogy nem bírtam abbahagyni az olvasást. És már nem lehet visszahozni azokat, amiket a tegnap gondoltam, vagy mintha már nem lennének érvényesek. Ezt éltem meg többször is a Szijj versek kapcsán, hogy minden olvasásnál mást és mást mutatnak, hogy teljesen a jelenben tartják az olvasát, és nem engedik onnan elszakadni, nem lehet tanulságokat leszűrni, nem lehet értelmezési konzerveket készíteni. A jelentések az olvasás jelenidejében jönnek létre, és aztán el is hagyják az olvasót.

Reggel, itt

Ülök a napsütötte reggelben ebben az új, idegen hazában, Németországban, és azért mondom, hogy Németországban, mert itt bizony minden Németországból készült. Itt nyugodtan tudok üldögélni, mert van annyi fizetésem, hogy a feleségem is nyugodt legyen, hogy elég a szükségesekre, sőt, azon kicsit túl, a fölöslegesekre is, no és a fizetés megszerzése mellett még jut időm és energiám üldögélni is. A rádióból gyönyörű Sosztakovics szól, jó minőségben, mert digitális rádiót hallgatok. Újra felderengett valami a fotográfia láthatárán, nyomom a gombot, és ez jó.

Na ja, majdnem elfelejtettem, tegnap lecseréltük az öreg, megviselt Golf 3-ast. Régebb a Székelyföldön a Dáciát is luxusautónak nevezték (pontosabban a Dáciát nevezték úgy, mert más nem is volt arrafelé), no de ezt valóban luxusautónak lehet nevezni. Egy hét üléses Ford Galaxy, elférünk benne kényelmesen mind az öten, és még marad hely a jövő számára is. Minden ülés egyénileg állítható, magassága, háttámlája, előre-hátra tologatható, belül rengeteg hely benne, kívülről pedig csak egy nagyobbacska személygépkocsi benyomását teszi. Van benne légkondi is, bár még nem tudom hogyan fogunk reagálni rá, még nem volt légkondis autónk, kész élvezet benne ülni, utazni.

Füst a dombról

Már több mint egy hete olvasok egy verseskönyvet és még mindig nem tudom letenni: Füst a dombról, négy kortárs román költő Jánk Károly fordításában. Nichita Danilov, Aurel Dumitrascu, Bogdan Ghiu és Ion Muresan az úgynevezett optzecisti, nyolcvanasok nemzedékének tagja és a fordító szerint mintegy ízelítőt adnak a kortárs román irodalomból, felmutatva annak sokirányúságát is.

Különösen izgalmas olvasmány számomra Ion Muresan és Aurel Dumitrascu versei, a következőkben ezekre reflektálok néhány gondolattöredék erejéig.

Nem is tudom mikor olvastam hasonló jellegű szövegeket, ha egyáltalán olvastam: csupa érthetetlen-inkoherens, harsány képekből felépített, expresszionista jellegű szöveg, amit csak kerülök-fordulok, de mindvégig titokzatos-megközelíthetetlen marad.

Próbáljuk meg az eddigi olvasói szokásainktól eltérően olvasni ezeket a szövegeket, így talán kihámozunk valamit belőlük. Induljunk el onnan, hogy - és eddig eljutni is hosszú utat kellett megtennem - a költészet nem valamire utal, nem ír le, és nem mutat be valamit, ami egy másik ontológiai síkban, mondjuk a valóságban megtörtént. Egy vers szövegét nem úgy kell olvasni, hogy az utalásokat tartalmaz egy eseménysorra, egy szituációra (ld. lírai szituáció). A vers olvasása közben nem egy, a valóságban megtörtént eseményt kell visszaolvasnunk. Még csak azt sem kereshetem, hogy a lírai énnek miféle érzéseire, élményeire utal a vers, mert nem árulják el, és mert az is kérdéses, hogy egyáltalán van-e lírai én. Nem, nem, nem.

De akkor hogyan is kell olvasni?
A költészet nem egy már eleve létezőt jelenít meg, ahogy eddig hittem, hanem itt és most teremt, a versekben valami egyszeri, sosemvolt, a jelenben létrejövő világ születik meg. 

A költészet egy saját törvényszerűségek szerint működő önálló világot, szövegvilágot hoz létre.Meg kell tanulnom ezeket az új törvényszerűségeket. Meg kell tanulnom újra olvasni.

A vers nem más mint szöveg; szavak és mondatok sora. De mit jelentenek a szavak? Mit jelentenek a mondatok? Feltételezéseink szerint: a szavak utalnak valamire, amit jobb híján a valóság elemeinek nevezünk. A szavak, amikből a költészet felépül, végül is a mindennapjainkban használatos szavak és azokat a jelentéseket társítjuk hozzájuk, amiket már ismerünk, amiket már megszoktunk a mindennapjaink során.Elszakadás és kötődés. Ismerős építőelemekből épít ismeretlen világot. Ismerős úton indulunk el egy ismeretlen, elvarázsolt, titokzatos világba.

A magyar irodalomba aligha találkozhatunk ezzel a típusú szövegfelépítéssel. Ha mégis valami rokonságot kellene keresni, akkor Szijj Ferenc szövegeit említeném, de viszonylag távoli a rokonság. Ennek a költői gyakorlatnak az előképei, úgy hiszem, az avantgárdban kereshetőek. Annál is inkább, hogy a román irodalomban erős volt az avantgárd és a húszas években fiatalon alkotók még a hatvanas, hetvenes években is aktívan részt vettek az irodalmi életben (Geo Bogza, Gellu Naum).

A kötet utószavában többször is szóba hozza Jánk, hogy a nyolcvanasok a közvetlen, személyes élmények, a mindennapok eseményeinek az érvényesülése mellett foglaltak állást programalkotó szövegeikben.

Sem Muresan sem Dumitrascu szövegeiben nem bírom felfedezni a közvetlenséget. Sokkal inkább egy sokszorosan áttételes, artisztikus szövegvilággal találom szembe magam. 

Miket lehetne mondani ezekről a versekről? Rengeteg impulzust tartalmaznak. Újszerűek, meglepőek. Olvasom újra és újra és nem bírom megunni, mert a vers minden eleme mozog, semmi nem rögzül, nem kötnek meg bennük a jelentések.  

Minimális gondolati elem, inkább a képiség, az érzékiség uralja a szövegeket. Ebben a érzékiségben azonban hiányzik a koherencia, egyik képről  áttérnek a másikra, nincs felismerhető összefüggés köztük (az olvasói feladatkör része ezeket az összefüggéseket felfedezni). 

A személyi viszonyok úgyszintén felismerhetetlenek, nincs tisztázva a versekben, bizonyára nem tekinti feladatának a költő, hogy ki kihez beszél és milyen helyzetben. 

Nincs történet a versek mögött, sem összefüggő mitológiai vagy hitrendszer. Csak képek vnnak, állóképek, dinamikus állóképek. Nem tabló, nem egy nagy kép, hanem montázsszerűen egymás mellé került különböző eredetű képek. 

Újra csak nem, nem, nem. Még mindig csak ott tartok, hogy konstatálom, mi nincsen meg ezekben a versekben. Mi van bennük, ez az igazán izgalmas kérdés.


Most csak ennyit, zárszóul: sok benne a finom humor, az irónia, önirónia. Ezért is jó olvasni.

Füst a dombról

Talán én vagyok nagyon kezdő az interneten való keresgélésben, de alig találok bármi használhatót olyan nagy román költőkről mint Ion Muresan vagy Aurel Dumitrascu. Ha valaki tud, segítsen.

29h

Kezdjük el, nem tudom mi lesz belőle, talán majd rendszeresen frissítgetem.
Ez egy viszonylag összefüggő fotós projekt, amiben érzek potenciált. De csak érzem, nem tudom pontosan hol vannak benne a jó lehetőségek és mit kezdjek vele.
Téma: utazás, vendégmunkás jelenség.
De ha a vendégmunkásokról szól: akkor miért nincs benne arc, miért nincsenek benne kitapintható egyéniségek?

Dehát ez a leginkább megszokott módja egy ilyen téma bemutatásának. Én ezt a megoldást akarom?

P1

Elkezdek fényképezni egy digitális "szappantartóval", majd pedig elkezdem használni a képeket művészeti közegben. Műalkotásként próbálom bemutatni, eladni azt, amit az égvilágon bárki meg tud csinálni, illetve meg is csinál (merthogy ráadásul ezzel a géppel készült fotók nagyon közelítenek ahhoz a fotókhoz, amiket ez ilyen típusú géppel bárki készít is).
Dehát ezzel semmi baj, ez a témafelvetés nagyon régi, Picasso óta biztosan terítéken, de talán már hamarabb is. A műalkotást nem a technikai bravúr teszi - a fotográfia, azaz a technika tiszta szüleménye esetében méginkább érvényes - hanem a gondolati, a szellemi aktus.
Thomass Ruff pici felbontású képeket, amiket ráadásul nem is ő készítette, hanem az internetről töltött le, mutatott be óriási felületre nyomtatva, Bartis Attila úgyszintén egészen kisfelbontású, részletszegény képeket készített egy mobiltelefon kezdetleges kamerájával. Mi következik ezekből, most nem tudok végigmenni, talán majd máskor. Maga Bartis valahol arról beszél, hogy ez az észrevétlen kis kamera, ami még nem is minősül fényképezőgépnek, felszabadította őt és olyasmiket tudott lefényképezni, amit fotográfusként, értsd komoly művészként, nem tudott volna. Ruff az más irány, de most ebbe ne menjünk bele.