Sosztakovics Zongorakvintett

  

Vonósnégyes plusz egy zongora, nem gyakori kombináció, pedig őrületes gazdagságot kínál, gondoljunk csak a vonósnégyes komplex világára, amihez még hozzáadunk egy zongorát.

Hangerő szempontjából közelállóak és mindvégig megőrzik autonóm mivoltukat, egyik hangszer sem válik uralkodóvá, legalábbis ezt látjuk Sosztakovicsnál, és ez egy fontos szempont: az ötös felállás megőrzi azt a modern zenei vivmányt, amit a vonósnégyes jellemvonásaként ismerünk, a hangszerek egyenértéküek, bárki játszhat szólót és bárki bárkivel párt alkothat.

Egy korai remekmű. A zeneszerző fiatal, de már jelentős múlttal rendelkezik. Ezzel a szerzeményével, amelynek bemutatóján zongoristaként is fellépett, színre tör, elismeri a szakma, a kommunista sajtó is, és ez valamelyes nyugalmat ad neki a sztálinizmus sötétségében.

A zeneszerző saját bevallása szerint is, Bach mintáját követi a szerkezet felépítésében, ez tükröződik a tételek megjelölésénél is.

A szerzemény szembetűnő sajátossága: kiegyensúlyozott, nyugodt. Magabiztosan és alapossággal bontja ki a témáit. Miközben, ugye, egy nagyon erős mezőt kell uralma alatt tartson: zongora és vonósnégyes, évszázadnyi zeneirodalom kíván hanghoz jutni.

Az első rész két zenei témát mutat be és azokkal dolgozik. Ráadásul két tételen keresztül. Ezt követi egy zabolátlan harmadik téma, a scherzo. Utána újra nyugodtan kezd el zenélni és újra két tételen keresztül bontogatja motívumait.

Bár mindvégig egy pontos, árnyalt és gazdag hangzás jellemzi a zeneművet, két tételt mégis szeretnék kiemelni, mint csúcsot, a második, lassú tételt és és a negyediket, a largo tételt. Ehhez hasonló erősségű és elkápráztató zene mégiscsak ritka ünnep: e remekmű épületének két csúcsíve.

A második tétel egy törékeny, halk zenélés, nem bizonytalan, inkább óvatos és belsőségességet áraszt. Meghúzódik a nagy zenei ívek árnyékában, de közben egészen pontos, teljes, új összecsengések, szép dallamok alkotják.

A negyedik tétel onnan folytatja, ahol a második abbahagyta de jelentős változtatásokkal, miközben közbeékelődött egy egészen más hangvételű harmadik tétel. De a negyedik tétel vezetéséből már eltűnnek a kérdések, ami a másodikban még oly gyakori. Eltűnik a párbeszéd jelleg, inkább egyfajta vallomást hallunk. A hangszerek együtthangzanak, különböző felállásban. A tétel hangvétele az első futamok alatt szomorú, melankólikus, de nem panaszos. Aztán a vége felé megjelenik az elfogadás, egyfajta visszafotott derű.

Amint már említettem a bemutató, ahol maga a zeneszerző játszott a zongorán, egyértelmű pozitív kritikát kapott. A zeneszerző kolléga, Prokofjev, azonban mégis bizonyos pontokon elmarasztalta. Például azt rótta fel Sosztakovicsnak, hogy nem kockáztat és hogy minden olyan kiszámított a darabban, aholott mégiscsak egy fiatal zeneszerző művéről van szó. Prokofjev felrótta Sosztakovicsnak, más kritikusok pedig éppen ezt méltatták, hogy olyan pontos, kiegyensúlyozott és méltó a bachi modellhez.

Sánta allegóriák Janacek második vonósnégyesére

Leos Janasek második vonósnégyesét hallgatom, már egy ideje, beragadt.

A névből valamiért egy monarchiabeli zenészre gondoltam, aki a napsütötte Prágában zenél, és bár élete egyharmadót a 20. században élete, zenéje mégis a 19. századból ered. Dallamos, összecsengésekben bővelkedő zenére készültem. 

Janasek vonósnégyese, ami a "Bizalmas levelek" alcímet viseli, töredezett, pontosabban szaggatott, úgy, hogy még érződik a szakadások fájdalma. 1928-ban íródott, élete utolsó évében, és egy egészen kortárs hangzást szolgáltat. Friss, dinamikus, magával ragad és meghordoz mint egy forgószél. A  szerző saját feljegyzéseiből tudjuk, hogy egy szerelmi kapcsolat zenei megfogalmazását halljuk, de nincs benne egy csöppnyi érzelgősség se, noha egy alapvetően boldog kapcsolatról van szó. Éppen ez a vonzó benne, hogy ez a boldog kapcsolat mennyi belső tüzet, mennyi vulkánt rejt magában. A legszebb pillanatok is, lásd első tétel, a találkozás megörökítése, csupa vihar. 

Janasek darabjában a hangszerek egymástól távol járnak, külön-külön barangolnak, caplatnak, botladoznak, keresgélnek, rohannak. Megpróbálhatnánk egy hegyi túra allegóriájával leírni a darabot, és talán olyannyira nem is lenne idegen, hiszen a zeneszerző múzsáját épp egy gyalogos kiránduláson látta meg először és rögtön fellángolt a szenvedély. Tehát a hangszerek egy számukra is ismeretlen útvonalon haladnak, és a haladásuk ritmus a lehető legritmustalanabb, az osonástól a rohanásig. 

De a hangszerek nem járnak állandóan külön-külön utakon, leggyakrabban kettős formációt vesznek fel és így egymással mintha vitatkoznának, a "beszélgetés" hol suttogás, hol kiabálás, de hallunk elcsuklásokat, vonyítást, rekedt hangfoszlányokat. 

Persze nem "jár" egymástól függetlenül a négy hangszer, mindig egyszerre, csoportosan mozognak, csak a mozgásuk iránya más, a mozgásuk ritmusa, és a hangerősség amivel keresik egymást. 

Az összecsengések és a létrejött dallamok gyönyörűen hangzanak, de mindig elbuknak, megszakítja egy másik dallam, széttöredeznek. Ezekből a töredékekből egy csodálatos mozaikkép áll össze. Egy színes, dinamikus képeggyüttes. Friss, tele váratlan fordulatokkal. Kortárs zenedarab, még olyan értelemben is, hogy alig-alig érzelmes.