2013. január 25., péntek

Változatok gipszre, pop-artra

Georg Segal: Walk, dont walk
Ismert Tolnai képzőművészet iránti érdeklődése, állandó figyelme, bizonyára erről a tőről fakad a Változatok gipszre sorozat is. Kétségtelen, a versek utalásrendszere erőteljesen a képzőművészet, pontosabban a szobrászat irányába mutat, és a verseket olvasva már a címbeli gipsz szót sem tudjuk másképp olvasni, mint a művészet kedvelt anyagát.
Két szobrász név szerint is felbukkan a szövegekben: Giacometti (3.), Jaspers Johns (17.). A 17. vers rövid, szikár, haikuszerű szöveg, megítélésem szerint a sorozat egyik legerősebbje. Erejét épp ennek a szikárságnak tulajdonítom, miközben nagyon élesen, érzékien is tud láttatni. Ugyanakkor felvillantja, igen, éppen csak felvillantja, ahogyan egy vaku villan, azt a feszültséget, azokat az egymásnak feszülő világokat, ami az egész sorozat alapját képezi, és ennek az abszurditását, és ennek az abszurditásnak a tudomásul vételét és bohó tudomásul nem vételét: "csapkodja/csapkodja a szelet/jaspers johns gipszzászlaja". És persze itt van ez a szimpla kis húzás, hogy nem a szél csapkodja a zászlót, hanem a zászló a szelet. És ez itt, ugye, mindent újra átforgat.
Jaspers Johns amerikai, pop-art művész említésével Tolnai egy óriási utalás-hangyabolyt mozdít meg, mit is jelent a pop-art, ami a versek születése idején, ráadásul Kelet-Európában még eléggé friss volt, és bevonódik Georg Segal is, kétségtelenül, aki egész életművét gipszbe formázta. De nem vész bele a képzőművészeti utalások sokaságába, nem zudulnak rá törékeny verseire. Nincsenek szövegeiben leírások, fejtegetések, nem hagyatkozik rá egy-egy alkotásra, kizárólag csak hivatkozik rájuk, sok kis ablakot nyitva ezáltal a szövegekre. Közben pedig magabiztosan tudja követni a maga intencióit, és marad a maga érzelmi, nyelvi regisztereiben.
(És akkor itt most illene kifejteni, hogy mit is jelent ez a maga (mármint a Tolnaié) érzelmi, nyelvi regiszterei, nemcsak dobálózni a veretes szavakkal, de most már késő van, talán majd máskor.)

2013. január 24., csütörtök

Változatok gipszre, avantgárdra

 A Változatok gipszre ciklust az 1983-ban Magyarországon Vidéki Orfeusz címmel megjelent válogatáskötet tartalmazza (eredetileg talán az 1980-ban Újvidéken kiadott kötetben, a Világporban jelenik meg) . Már első látásra is érdekesnek találtam a 21 verset tartalmazó, de alapjában véve egyetlen művet képező Változatok-at, hiszen a gipsz egy olyan anyag, ami meglehetősen távol áll a költészettől, távol áll attól, hogy egy verssorozat témáját képezze, a költészet antianyaga, mondjatjuk. Tolnai Ottó témaválasztásában érzékelek egyfajta dadaista attitűdöt - a dada szót ő maga is használja a 19. versben -, azt mondja mintegy: mindenből lehet verset csinálni, nemcsak újságcikkből, hanem a képzőművészeti alapanyagból, az orvosi eszközből, az belsőépítészeti matériából is.

A költészet költészettól idegen anyag egymásnak feszülése továbbgyűrűzik a versekben. Többször erőteljesen kiemeli a gipsz fehér színét, és mellé mindjárt fekete színt fest. A 9. versben a gipszhegedű mellett szurokba mártott szárny bukkan fel, a 11. vers a szénégetők és a mészégetők párbajára épül, a 12.-ben pedig a fehér dog és a fekete dög illetve fehér dög, fekete dog párosokat variálja. Az ellentétezéssel hasonló eljárásként néhol megfordítja az ismerős viszonyokat: a 14. versben a földről az égbe havazik, a 7. részben pedig: "a gipszhegedű belsejében szép fekete tok van".

Természetesen nem kell túlértékelni a versekben ezt a vonatkozást, egy sugallat, megérzés csupán, ami Tolnai avantgárd arculatának egy újabb, apró vonását képezheti.


2013. január 22., kedd

Nemes Z. Márió szövegei alá

NZM versei lendületesek, minden fordulónál, és van belőlük jó sok, új, erős szavakkal fogad. Csupa ismerős elemből rakja össze szövegeit, de annak végső formája mégis ismeretlen; nincs végkifejlet, nincs összegzés és tanulság.
Érzékszerveink tele pofával habzsolnak, míg intellektusunk a másik helységben lazán heverészik. Mondhatnánk, ha ezek szétválaszthatóak lennének. De nem szétválaszthatóak, így hát mindnyájan pazarul lakomáznak és gondtalanul heverésznek.

Az őszinteség látszik

Szőcs Petra fotója
Egy kicsit még időznék az előbbi bejegyzésben kicsit kurtán(-furcsán) elintézett harmadik, látszik című ciklusnál.
A versek csupa, innen-onnan összehordott mondatokból állnak, kettő-három esetenként kötődik olyan értelemben, hogy ugyanazt a helyszínt, jelenetet, mozzanatot írják le, de aztán a következő mondat már valahonnan egészen máshonnan jön, gyakran a mondat karaktere, funkciója is más, teszem azt egy helyszínleíró mondat után következik egy elvont fogalmakkal operáló kijelentés, aminek legalábbis első olvasásra semmiféle kötődése az előbbiekhez. Aztán következik egy újabb váltás, talán egy egészen másik helyszínen zajló jelenetet ír le. Valahogy így épülnek fel a versek. És a zárlat nem fog mindent világossá tenni, nem fogja egy nagyszerű költői mozdulattal az összes eddigit összefogni. Szóval maradnak az elvarratlan szálak, képtöredékek, amik különböző képekből hulltak ki.
De ez mégis egy felszabadító olvasmányt nyújt. Talán mert a nyelv mindvégig egy ismerős, hétköznapi nyelv marad. Könnyedén olvassuk tehát, és mégis minden egyes szó súllyal bír, éppen a mondatfolyamokban elhelyezett törések miatt, éppen azért, mert a várható, kiszámítható szövegfolyás mindegyre megtörik. Elváráshorizontunkkal szembemegy a szöveg alakulása, és éppen emiatt mindet visszamenőleg is értelmezünk-újraértelmezünk, egy vers során rendszerint többször is.


Olyan poétikai eljárása ez, amit Telepesek előszeretettel használnak. De ez a kötet már készen volt, amikor a Telep indult, semmiképpen nem gondolható, hogy Sopotnik a csapat találmányát vitte haza kikeverni a maga kis versvilágát, éppen fordítva: a Telep csoport meghatározó, alakító egyénisége volt Sopotnik.


2013. január 21., hétfő

Az őszinteség közepe

Sopotnik Zoltán Az őszinteség közepe (2006) című kötetét olvasgatom, ez az első könyv, amit tőle ismerek, szeretem ha egy szerzővel ismerkedem, és van rá lehetőségem, minél korábbi alkotói szakaszában ismerjem meg. Sopotnik első kötetéhez, a Krokodilhoz már nem tudok hozzájutni, kezdem hát a másodiknál.

A könyvecske három részre tagolódik, legizgalmasabb és legkihívóbb az első részben összegyűjtött írások, ezért talán a legtöbbet ezzel is fogok az alábbiakban foglalkozni. Ahogy ezt más mások is, sokan leírták, dehát most írom én is, magamnak, hogy jobban megértsem, egy rendhagyó, csupa lázadásból, szembefordulásból, csupa dühöngésből összegyúrt anyag, nem feltétlenül megkedvelendő, még csak az sem állítható minden további nélkül, hogy líra, de mindenképpen karakteres, őszinte (hogy a kötet emblematikus szavával éljek) és elgondolkodtató anyag. Ráadásul egy olyasfajta leszámolást végez önmagával, irodalommal, ami jóformán szükséges is. Van az egésznek egy olyan jellege, hogy akkor innentől már tiszta lappal indulhat költőként.
Ebben a részben Sopotnik a költészetet egyfajta nulla pontra viszi el. Egy olyasfajta direkt beszéddel próbálkozik, amely már fokozhatatlannak tűnik. Amelyben minden irodalmi beszéddel járó modorosságot, „összeszedettséget” levetkőz, az irodalmi eszköztárat, látszólag, mindenestől kidobja. Látszólag, mondom, merthát mégiscsak verseket olvasunk, mégiscsak kötet lett belőle és bekerült az irodalmi körforgásba. Következésképpen mégsem tudom nem-irodalomként olvasni. Úgy tudom olvasni tehát, hogy próbálja tisztázza a saját helyzetét, és közben felépít magának egy alakot (ahogyan Farkas Zsolt Kokorellyről írott monográfiájában használja, a Kokorelly-költészet központi elemeként nevezve meg). Közérthetőbben (hivatkozás nélkül) szerepet, arculatot épít.
Azt látjuk tehát, a szövegek minden leszámolni akarása ellenére, mégiscsak megképzi a közvetettséget, távolságot teremtés a szerző és a versek alanya között. Nem tudom visszaellenőrizni pl azt, hogy ez a Sopotnik tényleg sofőrként dolgozott, és tényleg nem ment egyetemre a család értelmiségi gőgje elleni tiltakozásképpen, ahogyan azt verseiben leírja. Pedig hát, talán bulvárolvasói attitűd, érdekel.
Nem valósul meg az a nagyon direkt és nagyon őszinte beszéd, amire deklaratíve hivatkozik a szerző, ezt pedig vagy jól kiszámított költői truváj, vagy a költői szándék kudarca. Az elsőre tippelek. Nem áll távol a szerzőtől az alakba bújás, a kötet legjobb versei közt tartom számon a Bonyolult körülmények címűt, ahol a feltámadott/visszatért Franz Kafka alakjában szólal meg.

A kötet második tömje a K.U.K.O.R.E.L.L.Y. (töredék) egyfajta átvezetés az első rész nyers, direkt versbeszéde és a kötet utolsó anyaga között, ami már egy mindenestől fogva lírai rész.
Ez a rész egy érzékeny, nem érzelgős, nem benyalós, tisztelgés a szellemi előd előtt. Kukorelly szellemében megírt, jó szöveg, talán az egész kötet legszebb, legösszetettebb lírai anyaga, amely egyszersmind azt is mutatja, hogy Sopotnik jól elolvasta Kukorellyt. Ahogyan a versek is sugallják: nem megértette, elsajátította, hanem az élete részéve lett az. Ráérzett Kukorelly költészetére, de nem szegődik nyomába. Köszön neki és más irányba indul.

A harmadik részről anélkül, hogy belemennénk a részletes elemzésbe, csak annyit, hogy líra a szó minden értelmében, ha úgy tetszik hagyományos líra.  Rövid versek, sok érzelemmel, élménymegjelenítéssel, gyakran csattanóra kihegyezve. Nem túl erős, de nem gyenge versek gyűjteménye. Erőssége, hogy lazán beszél, természetesen hat – mert valahogy felépített egy közvetlen, bizalmas viszonyt az olvasóval – ha érzelmeiről beszél. Gyengeségének azt látom, hogy vázlat szintjén maradnak a versek, nincsenek eléggé kidolgozva, nem vezetnek végig azokon az eseményeken, amiket valamiképpen felvillantanak. A Futóalbum anyaga felé mutat, de még csak készülődés, hangpróba, hangfekvés keresése. A Krokodil című verset, illetve a Sajátrímet érzem kiemelkedőnek.

Sopotnik kötetét olvasgatva azon merengtem el, hogy mennyi epikai anyag került bele a mai fiatal költők műveibe, akár csak ha Kemény Istvántól errefelé tekintünk is végig. Mennyi mese(szilánk), mennyi banalitás, és oldottság gyűlt össze (dehát ennek éppen Kukorelly a nagymestere). És ezt most mind pozitívumként mondom. Valahogy olvasmányosabbak lettek ezektől a versek, ráadásul sokkal lazábban olvashatok, egy idő után már eszembe sem jut a szavak mögött bármiféle átvitt, netalán rejtett, értelmet keresni, sokkal inkább ráhagyatkozhatom a szövegre, a puszta szövegre, és egy jól megírt vers bizony jól meg tud hordozni (épp ennél a ráhagyatkozásomnál fogva).
Ez a lazaság, a szabadságnak ez a friss levegője Az őszinteség közepében jó erősen érződik.

2012. június 30., szombat

Kenyércédulák 5

Jöjjön egy újabb mintavétel:
(Üres volt a tányér, nem ettél. Aztán később
mégis ettél, hoztad be a szobába a zsömlét,
s hogy én is kérek-e. Vannak ezek a híg szavakből
keletkező szörnyek, körös-körül. Vagy álmatlanságban
utazók, a véletlen és az elrontott idő furcsak keveréke,
nem létező mozdulatok.)
Most egy hajszálat akarnak, most
beleket, belülről mindent kifelé, hogy hátha, de én
mentem utánad mindenhová, mert én okoztam,
nemcsak mondod, hanem vagyok, és akkor én,
mindent a számba, ott nincs,
ne is legyen semmi, kétszer megrágom,
lenyelem, utolsó falat szörnyeteg, semmi test, csak a lelki
fájdalom, és azzal egy világ, úgy, ahogy van,
a pokoli esendőség nyári betakarítása,
hogy nem eszünk, nem iszunk,
mert egyetlen percünkön is képes elhatalmasodni,
nincs megállás. (A minden másnak
a pusztítása van, és abból csak én,
a saját teremtményeim, e helyett
az ilyen vagy olyan test helyett,
amelynek sója, láza egyre fogy,
és vissza kell gyűrni minden nap
a belsejét a végtelenségig.)
(Hétfő, 31. old.)

Ez a mondat több másikkal együtt alkotja a vers első tömbjét (versszakát?). Néhány utalás erejéig kapcsolódik a körülötte levő mondatokhoz, ezért a kiemelés némi csonkolással is jár, mindazonáltal önálló mondat, aminek a megértését nem akadályozza a kiemelés. A biztonság kedvéért zárójelbe feltüntetem a szomszédos mondatokat is.

Szijj megalkot valamit, ami az idézett mondat első felének az alanyát képezi: "most egy hajszálat akarnak, most/beleket, belülről mindent kifelé, hogy hátha", eddig jelenik meg alanyként az, amit az előző sorokban idéz fel: a híg szavakból keletkező szörnyek avagy az álmatlanságban utazók. Ezt követően pedig a részmondatokon belül váltakoznak az alanyok, először én, aztán te, aztán újra egy többes szám első személyű, majd pedig egyes szám harmadik személlyel zárul a mondat. Dehát: hiábavaló fáradozás ilyesfajta percízkedő nyelvtani elemzéssel közelíteni ehhez a mondathoz. Talán inkább a mondat zenéje, ritmusa felől közelítve többet tudunk meg. Persze ez a fajta megközelítés az elemző szövegalkotás felől öngyilkosság, hiszen éppen innentől nézve tudunk a legkevesebbet mondani.
A mondatot olvasva elindul egy ilyen gyors lüktetés, a cselekvések felpörögnek, és ezt a pörgést tartja fel mindvégig: utánad megyek, aztán következnek a rövid, esetenként tőmondatok. Én és te között folyik ez a ritmusos adogatás, egy indulatos vita szóváltásait idézi, ahol a részmondatok aligha vannak egymással kapcsolatban, de mégis egymással feleselnek. A test és a lélek különállásáról esik szó a szövegben, miközben visszakanyarodva épp azt állítja, hogy a kettő nem szétválasztható.
Persze, észre kell vennünk, hogy Szijj, amikor létrehozza ezt a mondatot, akkor nagyon tudatosan kioltja a szöveg alapján közvetlenül képezhető jelentéseket, a részmondatok nem függenek össze, a szöveg maga hull szét, az olvasó pedig valósággal elvész a köztük tátongó szakadékokban. Kényszerítve vagyunk arra, hogy másképpen olvassunk. Nincsenek biztos konnotációk, csak az eksztázis van a szöveg gyönyörűségei láttán, az örömolvasás lehetősége van. A sűrű szövésű szövegben a jelentések nem kötődik le, mind csak lehetőségként adódik. Az antimetaforikus költő mindent a levegőbe röpít, versei csupa lebegés.

2012. június 29., péntek

Kenyércédulák 4

Kicsit közelebbről szeretném megnézni ezeket a szövegeket, amolyan mintavétel-szerűen, hogy is néz ki egy-egy mondat.

Ahogy a test gyúr folyton önmagában
egy másikat, és egészen fantasztikus
magyarázatokkal él.
(Szerda, 18. old.)
Ez egy verskezdő mondat, és külön versszakot alkot. Ez, ha helyénvalóak a nyelvtani ismereteim, akkor nyelvtanilag nem helyes. Egy összehasonlításnak a második felét olvashatjuk, éspedig a hasonlót, nem tudjuk, hogy milyen cselekvést próbál érthetőbbé-érzékletesebbé tenni számunkra ezzel a hasonlattal. De elindítja az olvasó fantáziáját. A mondat második része egy mellérendelői kötőszóval indul, talán azzal a mondatrésszel van mellérendelői viszonyban, amelyik kimarad a versből, talán ezzel a hasonlóságot kifejtővel. Egy mondat két mellékmondatból, de egy kimetszett, összetört mondat, az összképet pedig nem tudjuk összerakni, mert hiányzanak darabok. Érteni vélek valamit, de pontosan semmit nem tudhatok, nem nyújt támaszt ehhez a szöveg.
"és egészen fantasztikus magyarázatokkal él", ez egy olyan megfogalmazás, ami semmiben nem különbözik a hétköznapi nyelvhasználattól, a fantasztikus jelző ráadásul elcsépeltnek, túlhasználtnak is tűnhet. "Ahogy a test gyúr folyton önmagában egy másikat", ez számomra egy egészen finom, szépen formált megfogalmazásnak tűnik.

Ugyanennek a versnek a befejező versszaka így szól:
Így aztán el lehet simítani jó előre
kettőnk egyetlen, vékony cérnaszálán
a csilingelő súlyokat, üllőt és horgonyt.
No, azt hiszem, hogy erről sok minden elmondható, de az nem, hogy antimetaforikus, azaz, hogy a metaforák területét messze elkerülné. De szép, és ahogy ezt Szijjnál megszokhattuk, roskadásig tele van pakolva jelentéslehetőségekkel, -impulzusokkal. Sűrűre szőtt hálót hoz létre.