Sosztakovics Zongorakvintett

  

Vonósnégyes plusz egy zongora, nem gyakori kombináció, pedig őrületes gazdagságot kínál, gondoljunk csak a vonósnégyes komplex világára, amihez még hozzáadunk egy zongorát.

Hangerő szempontjából közelállóak és mindvégig megőrzik autonóm mivoltukat, egyik hangszer sem válik uralkodóvá, legalábbis ezt látjuk Sosztakovicsnál, és ez egy fontos szempont: az ötös felállás megőrzi azt a modern zenei vivmányt, amit a vonósnégyes jellemvonásaként ismerünk, a hangszerek egyenértéküek, bárki játszhat szólót és bárki bárkivel párt alkothat.

Egy korai remekmű. A zeneszerző fiatal, de már jelentős múlttal rendelkezik. Ezzel a szerzeményével, amelynek bemutatóján zongoristaként is fellépett, színre tör, elismeri a szakma, a kommunista sajtó is, és ez valamelyes nyugalmat ad neki a sztálinizmus sötétségében.

A zeneszerző saját bevallása szerint is, Bach mintáját követi a szerkezet felépítésében, ez tükröződik a tételek megjelölésénél is.

A szerzemény szembetűnő sajátossága: kiegyensúlyozott, nyugodt. Magabiztosan és alapossággal bontja ki a témáit. Miközben, ugye, egy nagyon erős mezőt kell uralma alatt tartson: zongora és vonósnégyes, évszázadnyi zeneirodalom kíván hanghoz jutni.

Az első rész két zenei témát mutat be és azokkal dolgozik. Ráadásul két tételen keresztül. Ezt követi egy zabolátlan harmadik téma, a scherzo. Utána újra nyugodtan kezd el zenélni és újra két tételen keresztül bontogatja motívumait.

Bár mindvégig egy pontos, árnyalt és gazdag hangzás jellemzi a zeneművet, két tételt mégis szeretnék kiemelni, mint csúcsot, a második, lassú tételt és és a negyediket, a largo tételt. Ehhez hasonló erősségű és elkápráztató zene mégiscsak ritka ünnep: e remekmű épületének két csúcsíve.

A második tétel egy törékeny, halk zenélés, nem bizonytalan, inkább óvatos és belsőségességet áraszt. Meghúzódik a nagy zenei ívek árnyékában, de közben egészen pontos, teljes, új összecsengések, szép dallamok alkotják.

A negyedik tétel onnan folytatja, ahol a második abbahagyta de jelentős változtatásokkal, miközben közbeékelődött egy egészen más hangvételű harmadik tétel. De a negyedik tétel vezetéséből már eltűnnek a kérdések, ami a másodikban még oly gyakori. Eltűnik a párbeszéd jelleg, inkább egyfajta vallomást hallunk. A hangszerek együtthangzanak, különböző felállásban. A tétel hangvétele az első futamok alatt szomorú, melankólikus, de nem panaszos. Aztán a vége felé megjelenik az elfogadás, egyfajta visszafotott derű.

Amint már említettem a bemutató, ahol maga a zeneszerző játszott a zongorán, egyértelmű pozitív kritikát kapott. A zeneszerző kolléga, Prokofjev, azonban mégis bizonyos pontokon elmarasztalta. Például azt rótta fel Sosztakovicsnak, hogy nem kockáztat és hogy minden olyan kiszámított a darabban, aholott mégiscsak egy fiatal zeneszerző művéről van szó. Prokofjev felrótta Sosztakovicsnak, más kritikusok pedig éppen ezt méltatták, hogy olyan pontos, kiegyensúlyozott és méltó a bachi modellhez.

Sánta allegóriák Janacek második vonósnégyesére

Leos Janasek második vonósnégyesét hallgatom, már egy ideje, beragadt.

A névből valamiért egy monarchiabeli zenészre gondoltam, aki a napsütötte Prágában zenél, és bár élete egyharmadót a 20. században élete, zenéje mégis a 19. századból ered. Dallamos, összecsengésekben bővelkedő zenére készültem. 

Janasek vonósnégyese, ami a "Bizalmas levelek" alcímet viseli, töredezett, pontosabban szaggatott, úgy, hogy még érződik a szakadások fájdalma. 1928-ban íródott, élete utolsó évében, és egy egészen kortárs hangzást szolgáltat. Friss, dinamikus, magával ragad és meghordoz mint egy forgószél. A  szerző saját feljegyzéseiből tudjuk, hogy egy szerelmi kapcsolat zenei megfogalmazását halljuk, de nincs benne egy csöppnyi érzelgősség se, noha egy alapvetően boldog kapcsolatról van szó. Éppen ez a vonzó benne, hogy ez a boldog kapcsolat mennyi belső tüzet, mennyi vulkánt rejt magában. A legszebb pillanatok is, lásd első tétel, a találkozás megörökítése, csupa vihar. 

Janasek darabjában a hangszerek egymástól távol járnak, külön-külön barangolnak, caplatnak, botladoznak, keresgélnek, rohannak. Megpróbálhatnánk egy hegyi túra allegóriájával leírni a darabot, és talán olyannyira nem is lenne idegen, hiszen a zeneszerző múzsáját épp egy gyalogos kiránduláson látta meg először és rögtön fellángolt a szenvedély. Tehát a hangszerek egy számukra is ismeretlen útvonalon haladnak, és a haladásuk ritmus a lehető legritmustalanabb, az osonástól a rohanásig. 

De a hangszerek nem járnak állandóan külön-külön utakon, leggyakrabban kettős formációt vesznek fel és így egymással mintha vitatkoznának, a "beszélgetés" hol suttogás, hol kiabálás, de hallunk elcsuklásokat, vonyítást, rekedt hangfoszlányokat. 

Persze nem "jár" egymástól függetlenül a négy hangszer, mindig egyszerre, csoportosan mozognak, csak a mozgásuk iránya más, a mozgásuk ritmusa, és a hangerősség amivel keresik egymást. 

Az összecsengések és a létrejött dallamok gyönyörűen hangzanak, de mindig elbuknak, megszakítja egy másik dallam, széttöredeznek. Ezekből a töredékekből egy csodálatos mozaikkép áll össze. Egy színes, dinamikus képeggyüttes. Friss, tele váratlan fordulatokkal. Kortárs zenedarab, még olyan értelemben is, hogy alig-alig érzelmes. 

Ad absurdum

az emberiség számomra két csoportra oszlik, akik írnak és akik nem írnak. semmi egyéb nem számít.

és akkor felteszem magamnak a kérdést, komolyan tudom-e venni az embereket, a közönséges halandókat, akikkel találkozom, akikkel együtt élek, dolgozom nap mint nap. van-e egyáltalán nekik bármilyen értékük, ha egyszer nem írnak. 

hamar tolul elő a válasz, az illemtudó, píszí válasz. igen, igen. becsülöm, tisztelem, némelyiket még szeretem is.

s ha ez tényleg így van, mert néhanapján talán így is van. merthát az ellenkezője mégis merő agybaj lenne. akkor ebből következik az, hogy az a fránya írás, az íróság mégsem annyira minden vizet szétválasztó ismérv. talán mégiscsak lehet ember valaki, még akkor is ha nem író.

és akkor ebből következik az is, hogy talán még én magam is lehetek ember, emberszámba vehető volnék, jogom van az élethez, a levegőhöz, a napfényhez, még akkor is, ha nem tudok írni.

eladom a Silviat

írt gregor, hogy kellene neki a Silvia, meg is egyeztünk, hogy este hatra eljön hozzám és felveszi. én ma egész nap dolgozni voltam, bent az otthonban, ki kellett találnom tehát valami trükköt, hogy hat órára haza tudjak menni. ma estére be volt tervezve a fiúkkal a lángossütés, a lángosba pedig élesztő kell, tehát megvolt a trükk, haza kell mennem élesztőért, mert élesztőt venni egy bevásárlóközpontban egy férfinek lehetetlen, egyszerűen nem találja meg, hiába büdös. gregor pontban hatkor csengetett nálunk, és amikor a feleségemmel magyarul váltottunk néhány mondatot, meglepetésünkre, nem éppen kellemes meglepetésképpen, ő jelezte, hogy mindent ért és különben is, beszélhetünk akkor magyarul. 

először is, magyarul nem tudom olyan jó elmagyarázni egy kávéfőző gép működését. de inkább az érintett kellemetlenül, hogy ettől már ő, a vevő, valahogy közelebb került hozzám, egy kicsit mintha családtagnak adnám el a gépet, és azért olyan nagyon nem voltam biztos, hogy a Silvia hibátlan. de végül túl lettünk a dolgon, gregor nem kereste a kákán a csomót és a Silvián a hibát. láttam rajta, hogy hosszú út áll előtte, amíg egy finom olajos nedűt tud kicsalogatni a Silviából, és ezért nem én leszek a felelős, hanem az a tényállás, hogy még keveset gyakorolt avagy még kevésszer főzött rossz kávét. 

Én és az irodalom

Miért akarok írni, kérdem magamtól. Hogy hányadszorra a kérdés, számlálhatatlan.

Írni, írónak lenni, egy téma, ami végigkísérte egész eddigi életem, vörös fonál, ráadásul jó vastag.

De soha nem írtam, hanem akartam írni, készültem arra, hogy írni fogok.

S ezzel mindent elmondtam a témáról.

De ha pontosabb akarok lenni, akkor elég sokat írtam, tényleg, sok-sok füzetet teleírtam (tízes nagyságrendben, mondom, hogy bárki is fogalmat alkothasson róla). De mindezt valahogy úgy könyveltem el magamban, hogy azok nagyon gyenge szövegek, és nem irodalom s egy kis jóindulattal tekinthetjük úgy, hogy előkészület a nagy feladatra, az írásra.

Írni szerettem volna, mindig is, évtizedek óta, de soha nem írtam (pontosabban nagyon keveset, merthát van valamennyi irodalomnak nevezhető szövegem is).

És ezennel eljutottam az önképemhez: szétszakadt személyiség. Több ember beszél bennem. Van egy szigorú és öntelt kritikus, van egy gyengén tanuló kisgyerek, taknyos és sokat sír, verik is szegényt, van egy félénken lázadó, önbizalom-hiányban szenvedő kamasz és van egy lusta medve, aki mindenre ráfekszik, mert csak aludni meg heverni akar.

No jó, ez az eszmefuttatás nem vezet sehová.

Szóval, van az irodalom, és az egy elérhetetlen magas sziklavár, talán inkább tündérvár, számomra. Én soha nem juthatok oda el. Akik ott tartózkodnak, vagyis akik írni tudnak, azok valami más természetű lények. Ezzel az érzéssel élek.

De van egy másik is. Az irodalom, ami azt jelenti, hogy mindennap írni kell, akár órákon keresztül is. Hogy ugyanazt a szöveget elő kell venni talán tízszer is és át kell írni ugyanennyiszer. Munka. S hogy az eredmény nem az azonnali siker, hát ez benne van a pakliban. Nem azért írok, hogy sikeres legyek. Vagyis ez így nem lehet cél. Hanem azért írok, mert írnom kell. S a munkában, az írás folyamatában kellene örömet találnom. A cél az legyen, hogy leülök és írok. S hogy néha kikerül ebből a munkából egy-egy kiadható szöveg, az jóformán csak ráadás, de nem tartozik szorosan a munkafolyamathoz, az íráshoz magához.

Jut eszembe, hogy Kolozsvárom, amikor egyetemista voltam, mutattam szövegeim szerkesztőknek, irodalommal foglakozó barátoknak, és gyakran jött visszajelzésként ilyen-olyan fejcsóválás, hümmögés, amit megtoldottak azzal, hogy igen, ezek már kiadható szövegek, elérik azt a szintet. És ez nekem akkor nagyon nem tetszett. Na jó, meghiszem azt, ha ezt hallanám, ma sem tetszene. Ennél azért többre vágyom. 

Szóval, van a "tündérvár" képzet, és van, pontosabban itt most megszületett, a "munka" képzet. Ez utóbbi élhetőnek tűnik, épp azt teszem, élek (vele). A lusta medve nagyon nyugtalanul alszik, pedig még reggel hét óra van csak és nagyon szeretne még aludni. 

Ahogy gondolkodom, hogy vajon miért is volt bennem évtizedek óta ez a görcs, arra gondolok, hogy nem tudtam volna elviselni azt a helyzetet, hogy írok, hogy dolgozom, és hogy mindez visszhangtalan marad, közönybe esetleg középszerűségbe vész. A sikertelenség lehetősége bénított meg. 

No, meg hát hiányzott az a szervezettség, kiegyensúlyozottság és még az elszántság is, hogy dolgozzak. Leüljek, írjak, aztán elővegyem, átírjam és újra elölről.  

írni munka valahogy úgy ahogy egy zenész gyakorol. Sok-sok óra munkája, amíg betanul egy darabot, ami majd később esetleg a színpadon olyan spontánnak és frissnek hat, mintha épp most születne. 

Telefonnal írok, hát ide jutottunk

Ez most itt egy próba. Napokon keresztül nem tudtam írni, mert nem volt laptopom, oda kellett adnom a fiamnak. No és most aktiváltam egy új kütyüt, a telefonomat használom írásra, csak hozzá csatoltam egy külső billentyűzetet s így egy kicsit gyorsabban tudok pötyögtetni. Legyen ez hát a beköszöntő.

Örülök, hogy írhatok, s bár nem tudom, hogy mi lesz belőle, de azért elindultam, valamerre tartok, kell-e tudnom, hogy éppen hova. Hát nem.

Volt egy utóirat, közben azt kitöröltem és gondolkodom, vajon jól tettem-e. Éppen megbánni nem tudom, de azért teljesen nyomtalanul se tűnjön el, álljon itt a nyom eltüntetésének nyoma, ilyen félszegen. 

Karácsony után

Másodikos voltam, karácsonyi szünidő, tél volt, akkor még hó, ropogós fehér hó. Anyám nem engedett ki. Akkor kezdtem el olvasni. S azóta is a könyvek és az olvasmányélmények határozták meg az életem.

Néhány évtizeden át, mondhatom. A napokban fogalmazódott meg bennem, hogy egy-két éve, talán három, valami radikálisan megváltozott. S most már nem az olvasmányaim határozzák meg az életem, nem ezek az életem meghatározó élményei. Sőt, megdöbbentő a felismerés a magam számára is, alig-alig olvasok könyvet, regényt. Sokkal többet sakkozom, a telefonomon (meg egyebeket, mind a telefonon, gyakran órákon át). Napokon és heteken keresztül barkácsolok valamit, no jó, építek. S azon veszem észre magam, hogy egy csavar érdekesebb mint egy mondat. 

És aki nem olvas, az nem is ír. 

Akkor legyen ez most egy ilyen új kezdet. Leírok valamit, nem tudom jó-e, de útjára engedem. Legyen. Éljen. 

Újra itt

Végignéztem az eddig vezetett blogjaim, s ez, az óbla-nót tűnik most itt folytathatónak számomra, merthogy már rég nem írtam, megszakadtak azok a folyamatok, amik épp kibontakozni akartak, sokáig nem írtam, és most újra írok, próbálok írni.

Úgy tudom, hogy ezt a blogot nem olvassa senki, ez felszabadít és végre tudok írni, nem görcsölök be, nem veszek el a rengetek keresgélés és reflexió közt, amit egy olvasók elé szánt szöveg kapcsán futtatok s ami végül oda vezet, hogy, vagy semmit nem írok vagy valami nagyon művit.

De ha olvasóval nem számíthatok, akkor újra ott vagyok, mintha a kis füzetecskémbe írnék. Az állandó jegyzeteléseimnél vagyok, ami, minden valószínűség szerint, a banalitás és az érdektelenség pusztáin vész el. Nem tudok őket életre kelteni.