az emberiség számomra két csoportra oszlik, akik írnak és akik nem írnak. semmi egyéb nem számít.
és akkor felteszem magamnak a kérdést, komolyan tudom-e venni az embereket, a közönséges halandókat, akikkel találkozom, akikkel együtt élek, dolgozom nap mint nap. van-e egyáltalán nekik bármilyen értékük, ha egyszer nem írnak.
hamar tolul elő a válasz, az illemtudó, píszí válasz. igen, igen. becsülöm, tisztelem, némelyiket még szeretem is.
s ha ez tényleg így van, mert néhanapján talán így is van. merthát az ellenkezője mégis merő agybaj lenne. akkor ebből következik az, hogy az a fránya írás, az íróság mégsem annyira minden vizet szétválasztó ismérv. talán mégiscsak lehet ember valaki, még akkor is ha nem író.
és akkor ebből következik az is, hogy talán még én magam is lehetek ember, emberszámba vehető volnék, jogom van az élethez, a levegőhöz, a napfényhez, még akkor is, ha nem tudok írni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése