Szőcs Petra fotója |
A versek csupa, innen-onnan
összehordott mondatokból állnak, kettő-három esetenként kötődik
olyan értelemben, hogy ugyanazt a helyszínt, jelenetet, mozzanatot
írják le, de aztán a következő mondat már valahonnan egészen
máshonnan jön, gyakran a mondat karaktere, funkciója is más,
teszem azt egy helyszínleíró mondat után következik egy elvont
fogalmakkal operáló kijelentés, aminek legalábbis első olvasásra
semmiféle kötődése az előbbiekhez. Aztán következik egy újabb
váltás, talán egy egészen másik helyszínen zajló jelenetet ír
le. Valahogy így épülnek fel a versek. És a zárlat nem fog
mindent világossá tenni, nem fogja egy nagyszerű költői
mozdulattal az összes eddigit összefogni. Szóval maradnak az
elvarratlan szálak, képtöredékek, amik különböző képekből
hulltak ki.
De ez mégis egy felszabadító
olvasmányt nyújt. Talán mert a nyelv mindvégig egy ismerős,
hétköznapi nyelv marad. Könnyedén olvassuk tehát, és mégis
minden egyes szó súllyal bír, éppen a mondatfolyamokban
elhelyezett törések miatt, éppen azért, mert a várható,
kiszámítható szövegfolyás mindegyre megtörik.
Elváráshorizontunkkal szembemegy a szöveg alakulása, és éppen
emiatt mindet visszamenőleg is értelmezünk-újraértelmezünk, egy
vers során rendszerint többször is.
Olyan poétikai eljárása ez, amit
Telepesek előszeretettel használnak. De ez a kötet már készen
volt, amikor a Telep indult, semmiképpen nem gondolható, hogy
Sopotnik a csapat találmányát vitte haza kikeverni a maga kis
versvilágát, éppen fordítva: a Telep csoport meghatározó,
alakító egyénisége volt Sopotnik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése