Az őszinteség közepe

Sopotnik Zoltán Az őszinteség közepe (2006) című kötetét olvasgatom, ez az első könyv, amit tőle ismerek, szeretem ha egy szerzővel ismerkedem, és van rá lehetőségem, minél korábbi alkotói szakaszában ismerjem meg. Sopotnik első kötetéhez, a Krokodilhoz már nem tudok hozzájutni, kezdem hát a másodiknál.

A könyvecske három részre tagolódik, legizgalmasabb és legkihívóbb az első részben összegyűjtött írások, ezért talán a legtöbbet ezzel is fogok az alábbiakban foglalkozni. Ahogy ezt más mások is, sokan leírták, dehát most írom én is, magamnak, hogy jobban megértsem, egy rendhagyó, csupa lázadásból, szembefordulásból, csupa dühöngésből összegyúrt anyag, nem feltétlenül megkedvelendő, még csak az sem állítható minden további nélkül, hogy líra, de mindenképpen karakteres, őszinte (hogy a kötet emblematikus szavával éljek) és elgondolkodtató anyag. Ráadásul egy olyasfajta leszámolást végez önmagával, irodalommal, ami jóformán szükséges is. Van az egésznek egy olyan jellege, hogy akkor innentől már tiszta lappal indulhat költőként.

Ebben a részben Sopotnik a költészetet egyfajta nulla pontra viszi el. Egy olyasfajta direkt beszéddel próbálkozik, amely már fokozhatatlannak tűnik. Amelyben minden irodalmi beszéddel járó modorosságot, „összeszedettséget” levetkőz, az irodalmi eszköztárat, látszólag, mindenestől kidobja. Látszólag, mondom, merthát mégiscsak verseket olvasunk, mégiscsak kötet lett belőle és bekerült az irodalmi körforgásba. Következésképpen mégsem tudom nem-irodalomként olvasni. Úgy tudom olvasni tehát, hogy próbálja tisztázza a saját helyzetét, és közben felépít magának egy alakot (ahogyan Farkas Zsolt Kokorellyről írott monográfiájában használja, a Kokorelly-költészet központi elemeként nevezve meg). Közérthetőbben (hivatkozás nélkül) szerepet, arculatot épít.

Azt látjuk tehát, a szövegek minden leszámolni akarása ellenére, mégiscsak megképzi a közvetettséget, távolságot teremtés a szerző és a versek alanya között. Nem tudom visszaellenőrizni pl azt, hogy ez a Sopotnik tényleg sofőrként dolgozott, és tényleg nem ment egyetemre a család értelmiségi gőgje elleni tiltakozásképpen, ahogyan azt verseiben leírja. Pedig hát, talán bulvárolvasói attitűd, érdekel.

Nem valósul meg az a nagyon direkt és nagyon őszinte beszéd, amire deklaratíve hivatkozik a szerző, ezt pedig vagy jól kiszámított költői truváj, vagy a költői szándék kudarca. Az elsőre tippelek. Nem áll távol a szerzőtől az alakba bújás, a kötet legjobb versei közt tartom számon a Bonyolult körülmények címűt, ahol a feltámadott/visszatért Franz Kafka alakjában szólal meg.

A kötet második tömje a K.U.K.O.R.E.L.L.Y. (töredék) egyfajta átvezetés az első rész nyers, direkt versbeszéde és a kötet utolsó anyaga között, ami már egy mindenestől fogva lírai rész.

Ez a rész egy érzékeny, nem érzelgős, nem benyalós, tisztelgés a szellemi előd előtt. Kukorelly szellemében megírt, jó szöveg, talán az egész kötet legszebb, legösszetettebb lírai anyaga, amely egyszersmind azt is mutatja, hogy Sopotnik jól elolvasta Kukorellyt. Ahogyan a versek is sugallják: nem megértette, elsajátította, hanem az élete részéve lett az. Ráérzett Kukorelly költészetére, de nem szegődik nyomába. Köszön neki és más irányba indul.

A harmadik részről anélkül, hogy belemennénk a részletes elemzésbe, csak annyit, hogy líra a szó minden értelmében, ha úgy tetszik hagyományos líra.  Rövid versek, sok érzelemmel, élménymegjelenítéssel, gyakran csattanóra kihegyezve. Nem túl erős, de nem gyenge versek gyűjteménye. Erőssége, hogy lazán beszél, természetesen hat – mert valahogy felépített egy közvetlen, bizalmas viszonyt az olvasóval – ha érzelmeiről beszél. Gyengeségének azt látom, hogy vázlat szintjén maradnak a versek, nincsenek eléggé kidolgozva, nem vezetnek végig azokon az eseményeken, amiket valamiképpen felvillantanak. A Futóalbum anyaga felé mutat, de még csak készülődés, hangpróba, hangfekvés keresése. A Krokodil című verset, illetve a Sajátrímet érzem kiemelkedőnek.

Sopotnik kötetét olvasgatva azon merengtem el, hogy mennyi epikai anyag került bele a mai fiatal költők műveibe, akár csak ha Kemény Istvántól errefelé tekintünk is végig. Mennyi mese(szilánk), mennyi banalitás, és oldottság gyűlt össze (dehát ennek éppen Kukorelly a nagymestere). És ezt most mind pozitívumként mondom. Valahogy olvasmányosabbak lettek ezektől a versek, ráadásul sokkal lazábban olvashatok, egy idő után már eszembe sem jut a szavak mögött bármiféle átvitt, netalán rejtett, értelmet keresni, sokkal inkább ráhagyatkozhatom a szövegre, a puszta szövegre, és egy jól megírt vers bizony jól meg tud hordozni (épp ennél a ráhagyatkozásomnál fogva).

Ez a lazaság, a szabadságnak ez a friss levegője Az őszinteség közepében jó erősen érződik.