Változatok gipszre, pop-artra

Georg Segal: Walk, dont walk

Ismert Tolnai képzőművészet iránti érdeklődése, állandó figyelme, bizonyára erről a tőről fakad a Változatok gipszre sorozat is. Kétségtelen, a versek utalásrendszere erőteljesen a képzőművészet, pontosabban a szobrászat irányába mutat, és a verseket olvasva már a címbeli gipsz szót sem tudjuk másképp olvasni, mint a művészet kedvelt anyagát.
Két szobrász név szerint is felbukkan a szövegekben: Giacometti (3.), Jaspers Johns (17.). A 17. vers rövid, szikár, haikuszerű szöveg, megítélésem szerint a sorozat egyik legerősebbje. Erejét épp ennek a szikárságnak tulajdonítom, miközben nagyon élesen, érzékien is tud láttatni. Ugyanakkor felvillantja, igen, éppen csak felvillantja, ahogyan egy vaku villan, azt a feszültséget, azokat az egymásnak feszülő világokat, ami az egész sorozat alapját képezi, és ennek az abszurditását, és ennek az abszurditásnak a tudomásul vételét és bohó tudomásul nem vételét: "csapkodja/csapkodja a szelet/jaspers johns gipszzászlaja". És persze itt van ez a szimpla kis húzás, hogy nem a szél csapkodja a zászlót, hanem a zászló a szelet. És ez itt, ugye, mindent újra átforgat.
Jaspers Johns amerikai, pop-art művész említésével Tolnai egy óriási utalás-hangyabolyt mozdít meg, mit is jelent a pop-art, ami a versek születése idején, ráadásul Kelet-Európában még eléggé friss volt, és bevonódik Georg Segal is, kétségtelenül, aki egész életművét gipszbe formázta. De nem vész bele a képzőművészeti utalások sokaságába, nem zudulnak rá törékeny verseire. Nincsenek szövegeiben leírások, fejtegetések, nem hagyatkozik rá egy-egy alkotásra, kizárólag csak hivatkozik rájuk, sok kis ablakot nyitva ezáltal a szövegekre. Közben pedig magabiztosan tudja követni a maga intencióit, és marad a maga érzelmi, nyelvi regisztereiben.
(És akkor itt most illene kifejteni, hogy mit is jelent ez a maga (mármint a Tolnaié) érzelmi, nyelvi regiszterei, nemcsak dobálózni a veretes szavakkal, de most már késő van, talán majd máskor.)