Írni, írónak lenni, egy téma, ami végigkísérte egész eddigi életem, vörös fonál, ráadásul jó vastag.
De soha nem írtam, hanem akartam írni, készültem arra, hogy írni fogok.
S ezzel mindent elmondtam a témáról.
De ha pontosabb akarok lenni, akkor elég sokat írtam, tényleg, sok-sok füzetet teleírtam (tízes nagyságrendben, mondom, hogy bárki is fogalmat alkothasson róla). De mindezt valahogy úgy könyveltem el magamban, hogy azok nagyon gyenge szövegek, és nem irodalom s egy kis jóindulattal tekinthetjük úgy, hogy előkészület a nagy feladatra, az írásra.
Írni szerettem volna, mindig is, évtizedek óta, de soha nem írtam (pontosabban nagyon keveset, merthát van valamennyi irodalomnak nevezhető szövegem is).
És ezennel eljutottam az önképemhez: szétszakadt személyiség. Több ember beszél bennem. Van egy szigorú és öntelt kritikus, van egy gyengén tanuló kisgyerek, taknyos és sokat sír, verik is szegényt, van egy félénken lázadó, önbizalom-hiányban szenvedő kamasz és van egy lusta medve, aki mindenre ráfekszik, mert csak aludni meg heverni akar.
No jó, ez az eszmefuttatás nem vezet sehová.
Szóval, van az irodalom, és az egy elérhetetlen magas sziklavár, talán inkább tündérvár, számomra. Én soha nem juthatok oda el. Akik ott tartózkodnak, vagyis akik írni tudnak, azok valami más természetű lények. Ezzel az érzéssel élek.
De van egy másik is. Az irodalom, ami azt jelenti, hogy mindennap írni kell, akár órákon keresztül is. Hogy ugyanazt a szöveget elő kell venni talán tízszer is és át kell írni ugyanennyiszer. Munka. S hogy az eredmény nem az azonnali siker, hát ez benne van a pakliban. Nem azért írok, hogy sikeres legyek. Vagyis ez így nem lehet cél. Hanem azért írok, mert írnom kell. S a munkában, az írás folyamatában kellene örömet találnom. A cél az legyen, hogy leülök és írok. S hogy néha kikerül ebből a munkából egy-egy kiadható szöveg, az jóformán csak ráadás, de nem tartozik szorosan a munkafolyamathoz, az íráshoz magához.
Jut eszembe, hogy Kolozsvárom, amikor egyetemista voltam, mutattam szövegeim szerkesztőknek, irodalommal foglakozó barátoknak, és gyakran jött visszajelzésként ilyen-olyan fejcsóválás, hümmögés, amit megtoldottak azzal, hogy igen, ezek már kiadható szövegek, elérik azt a szintet. És ez nekem akkor nagyon nem tetszett. Na jó, meghiszem azt, ha ezt hallanám, ma sem tetszene. Ennél azért többre vágyom.
Szóval, van a "tündérvár" képzet, és van, pontosabban itt most megszületett, a "munka" képzet. Ez utóbbi élhetőnek tűnik, épp azt teszem, élek (vele). A lusta medve nagyon nyugtalanul alszik, pedig még reggel hét óra van csak és nagyon szeretne még aludni.
Ahogy gondolkodom, hogy vajon miért is volt bennem évtizedek óta ez a görcs, arra gondolok, hogy nem tudtam volna elviselni azt a helyzetet, hogy írok, hogy dolgozom, és hogy mindez visszhangtalan marad, közönybe esetleg középszerűségbe vész. A sikertelenség lehetősége bénított meg.
No, meg hát hiányzott az a szervezettség, kiegyensúlyozottság és még az elszántság is, hogy dolgozzak. Leüljek, írjak, aztán elővegyem, átírjam és újra elölről.
írni munka valahogy úgy ahogy egy zenész gyakorol. Sok-sok óra munkája, amíg betanul egy darabot, ami majd később esetleg a színpadon olyan spontánnak és frissnek hat, mintha épp most születne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése