Kenyércédulák 5

Jöjjön egy újabb mintavétel:
(Üres volt a tányér, nem ettél. Aztán később
mégis ettél, hoztad be a szobába a zsömlét,
s hogy én is kérek-e. Vannak ezek a híg szavakből
keletkező szörnyek, körös-körül. Vagy álmatlanságban
utazók, a véletlen és az elrontott idő furcsak keveréke,
nem létező mozdulatok.)
Most egy hajszálat akarnak, most
beleket, belülről mindent kifelé, hogy hátha, de én
mentem utánad mindenhová, mert én okoztam,
nemcsak mondod, hanem vagyok, és akkor én,
mindent a számba, ott nincs,
ne is legyen semmi, kétszer megrágom,
lenyelem, utolsó falat szörnyeteg, semmi test, csak a lelki
fájdalom, és azzal egy világ, úgy, ahogy van,
a pokoli esendőség nyári betakarítása,
hogy nem eszünk, nem iszunk,
mert egyetlen percünkön is képes elhatalmasodni,
nincs megállás. (A minden másnak
a pusztítása van, és abból csak én,
a saját teremtményeim, e helyett
az ilyen vagy olyan test helyett,
amelynek sója, láza egyre fogy,
és vissza kell gyűrni minden nap
a belsejét a végtelenségig.)
(Hétfő, 31. old.)

Ez a mondat több másikkal együtt alkotja a vers első tömbjét (versszakát?). Néhány utalás erejéig kapcsolódik a körülötte levő mondatokhoz, ezért a kiemelés némi csonkolással is jár, mindazonáltal önálló mondat, aminek a megértését nem akadályozza a kiemelés. A biztonság kedvéért zárójelbe feltüntetem a szomszédos mondatokat is.

Szijj megalkot valamit, ami az idézett mondat első felének az alanyát képezi: "most egy hajszálat akarnak, most/beleket, belülről mindent kifelé, hogy hátha", eddig jelenik meg alanyként az, amit az előző sorokban idéz fel: a híg szavakból keletkező szörnyek avagy az álmatlanságban utazók. Ezt követően pedig a részmondatokon belül váltakoznak az alanyok, először én, aztán te, aztán újra egy többes szám első személyű, majd pedig egyes szám harmadik személlyel zárul a mondat. Dehát: hiábavaló fáradozás ilyesfajta percízkedő nyelvtani elemzéssel közelíteni ehhez a mondathoz. Talán inkább a mondat zenéje, ritmusa felől közelítve többet tudunk meg. Persze ez a fajta megközelítés az elemző szövegalkotás felől öngyilkosság, hiszen éppen innentől nézve tudunk a legkevesebbet mondani.
A mondatot olvasva elindul egy ilyen gyors lüktetés, a cselekvések felpörögnek, és ezt a pörgést tartja fel mindvégig: utánad megyek, aztán következnek a rövid, esetenként tőmondatok. Én és te között folyik ez a ritmusos adogatás, egy indulatos vita szóváltásait idézi, ahol a részmondatok aligha vannak egymással kapcsolatban, de mégis egymással feleselnek. A test és a lélek különállásáról esik szó a szövegben, miközben visszakanyarodva épp azt állítja, hogy a kettő nem szétválasztható.
Persze, észre kell vennünk, hogy Szijj, amikor létrehozza ezt a mondatot, akkor nagyon tudatosan kioltja a szöveg alapján közvetlenül képezhető jelentéseket, a részmondatok nem függenek össze, a szöveg maga hull szét, az olvasó pedig valósággal elvész a köztük tátongó szakadékokban. Kényszerítve vagyunk arra, hogy másképpen olvassunk. Nincsenek biztos konnotációk, csak az eksztázis van a szöveg gyönyörűségei láttán, az örömolvasás lehetősége van. A sűrű szövésű szövegben a jelentések nem kötődik le, mind csak lehetőségként adódik. Az antimetaforikus költő mindent a levegőbe röpít, versei csupa lebegés.