Füst a dombról

Már több mint egy hete olvasok egy verseskönyvet és még mindig nem tudom letenni: Füst a dombról, négy kortárs román költő Jánk Károly fordításában. Nichita Danilov, Aurel Dumitrascu, Bogdan Ghiu és Ion Muresan az úgynevezett optzecisti, nyolcvanasok nemzedékének tagja és a fordító szerint mintegy ízelítőt adnak a kortárs román irodalomból, felmutatva annak sokirányúságát is.

Különösen izgalmas olvasmány számomra Ion Muresan és Aurel Dumitrascu versei, a következőkben ezekre reflektálok néhány gondolattöredék erejéig.

Nem is tudom mikor olvastam hasonló jellegű szövegeket, ha egyáltalán olvastam: csupa érthetetlen-inkoherens, harsány képekből felépített, expresszionista jellegű szöveg, amit csak kerülök-fordulok, de mindvégig titokzatos-megközelíthetetlen marad.

Próbáljuk meg az eddigi olvasói szokásainktól eltérően olvasni ezeket a szövegeket, így talán kihámozunk valamit belőlük. Induljunk el onnan, hogy - és eddig eljutni is hosszú utat kellett megtennem - a költészet nem valamire utal, nem ír le, és nem mutat be valamit, ami egy másik ontológiai síkban, mondjuk a valóságban megtörtént. Egy vers szövegét nem úgy kell olvasni, hogy az utalásokat tartalmaz egy eseménysorra, egy szituációra (ld. lírai szituáció). A vers olvasása közben nem egy, a valóságban megtörtént eseményt kell visszaolvasnunk. Még csak azt sem kereshetem, hogy a lírai énnek miféle érzéseire, élményeire utal a vers, mert nem árulják el, és mert az is kérdéses, hogy egyáltalán van-e lírai én. Nem, nem, nem.

De akkor hogyan is kell olvasni?
A költészet nem egy már eleve létezőt jelenít meg, ahogy eddig hittem, hanem itt és most teremt, a versekben valami egyszeri, sosemvolt, a jelenben létrejövő világ születik meg. 

A költészet egy saját törvényszerűségek szerint működő önálló világot, szövegvilágot hoz létre.Meg kell tanulnom ezeket az új törvényszerűségeket. Meg kell tanulnom újra olvasni.

A vers nem más mint szöveg; szavak és mondatok sora. De mit jelentenek a szavak? Mit jelentenek a mondatok? Feltételezéseink szerint: a szavak utalnak valamire, amit jobb híján a valóság elemeinek nevezünk. A szavak, amikből a költészet felépül, végül is a mindennapjainkban használatos szavak és azokat a jelentéseket társítjuk hozzájuk, amiket már ismerünk, amiket már megszoktunk a mindennapjaink során.Elszakadás és kötődés. Ismerős építőelemekből épít ismeretlen világot. Ismerős úton indulunk el egy ismeretlen, elvarázsolt, titokzatos világba.

A magyar irodalomba aligha találkozhatunk ezzel a típusú szövegfelépítéssel. Ha mégis valami rokonságot kellene keresni, akkor Szijj Ferenc szövegeit említeném, de viszonylag távoli a rokonság. Ennek a költői gyakorlatnak az előképei, úgy hiszem, az avantgárdban kereshetőek. Annál is inkább, hogy a román irodalomban erős volt az avantgárd és a húszas években fiatalon alkotók még a hatvanas, hetvenes években is aktívan részt vettek az irodalmi életben (Geo Bogza, Gellu Naum).

A kötet utószavában többször is szóba hozza Jánk, hogy a nyolcvanasok a közvetlen, személyes élmények, a mindennapok eseményeinek az érvényesülése mellett foglaltak állást programalkotó szövegeikben.

Sem Muresan sem Dumitrascu szövegeiben nem bírom felfedezni a közvetlenséget. Sokkal inkább egy sokszorosan áttételes, artisztikus szövegvilággal találom szembe magam. 

Miket lehetne mondani ezekről a versekről? Rengeteg impulzust tartalmaznak. Újszerűek, meglepőek. Olvasom újra és újra és nem bírom megunni, mert a vers minden eleme mozog, semmi nem rögzül, nem kötnek meg bennük a jelentések.  

Minimális gondolati elem, inkább a képiség, az érzékiség uralja a szövegeket. Ebben a érzékiségben azonban hiányzik a koherencia, egyik képről  áttérnek a másikra, nincs felismerhető összefüggés köztük (az olvasói feladatkör része ezeket az összefüggéseket felfedezni). 

A személyi viszonyok úgyszintén felismerhetetlenek, nincs tisztázva a versekben, bizonyára nem tekinti feladatának a költő, hogy ki kihez beszél és milyen helyzetben. 

Nincs történet a versek mögött, sem összefüggő mitológiai vagy hitrendszer. Csak képek vnnak, állóképek, dinamikus állóképek. Nem tabló, nem egy nagy kép, hanem montázsszerűen egymás mellé került különböző eredetű képek. 

Újra csak nem, nem, nem. Még mindig csak ott tartok, hogy konstatálom, mi nincsen meg ezekben a versekben. Mi van bennük, ez az igazán izgalmas kérdés.


Most csak ennyit, zárszóul: sok benne a finom humor, az irónia, önirónia. Ezért is jó olvasni.