Leginkább egy szimfonikus (instrumentális) zenedarabhoz állnak közel Szijj versei, és róluk írni értekező, esszéisztikus műfajban olyan mintha egy zenedarabot próbálnék leírni, elmagyarázni, érhetővé tenni.
Szijj verseiben minden benne van, szókapcsolatai, sorai egy-egy sűrített vers, egy-egy vers pedig kötetrevaló témát artikulál. Egy olyasfajta irodalom, amit zeneként kell/tudok olvasni.
Milyen elmozdulás történik versről versre a Kenyércédulákban (és itt most elsősorban a két utolsó részre gondolok)? A témák irányából - ez számomra az ismerős út - nem tudom megközelíteni, hiszen a verseknek nincs témája, ami esetleg váltakozna versről-versre, hanem minden versben számtalan téma-töredék villan fel, a következő versben pedig ugyanaz történik és így tovább. Ha zeneként olvasom-hallgatom a verseket, akkor rendkívül dinamikus, élménydús darabokat hallgathatok de a hagyományos irodalomolvasási és -értési stratégiáim nyugodtan elfelejthetem.
Vajon mindez összefügg azzal, amit több helyütt úgy fogalmaztak meg, hogy Szijj versei antimetaforikusak, hogy wittgeinsteiniánus antimetaforikusság jellemzi őket? Nem tudom pontosan mi ez az antimetaforikusság, csak sejtelmeim vannak. A Szijj szövegek kapcsán annyit érzékelek, és ez talán az antimetaforikussághoz kapcsolódik, hogy semmiféle támaszt nem nyújtanak az olvasó számára ahhoz, hogy bármiféle tételezhető jelentést, netalán üzenetet fogalmazzon meg, sőt sikeresen aláaknázzák az ilyen jellegű tevékenykedést. A szöveg csak szöveg marad, amelynek minden eleme mellérendelői viszonyban van; impulzustenger, érzéki, vizuális benyomások, pontos megfigyelések és intellektuális mutatványok végtelen mennyisége, ami ellenáll annak, hogy bármiféle hierarchikus (jelentés)konstrukciót hozzon létre belőle az olvasó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése