Kicsit közelebbről szeretném megnézni ezeket a szövegeket, amolyan mintavétel-szerűen, hogy is néz ki egy-egy mondat.
Ahogy a test gyúr folyton önmagában
egy másikat, és egészen fantasztikus
magyarázatokkal él.
(Szerda, 18. old.)
Ez egy verskezdő mondat, és külön versszakot alkot. Ez, ha helyénvalóak a nyelvtani ismereteim, akkor nyelvtanilag nem helyes. Egy összehasonlításnak a második felét olvashatjuk, éspedig a hasonlót, nem tudjuk, hogy milyen cselekvést próbál érthetőbbé-érzékletesebbé tenni számunkra ezzel a hasonlattal. De elindítja az olvasó fantáziáját. A mondat második része egy mellérendelői kötőszóval indul, talán azzal a mondatrésszel van mellérendelői viszonyban, amelyik kimarad a versből, talán ezzel a hasonlóságot kifejtővel. Egy mondat két mellékmondatból, de egy kimetszett, összetört mondat, az összképet pedig nem tudjuk összerakni, mert hiányzanak darabok. Érteni vélek valamit, de pontosan semmit nem tudhatok, nem nyújt támaszt ehhez a szöveg.
"és egészen fantasztikus magyarázatokkal él", ez egy olyan megfogalmazás, ami semmiben nem különbözik a hétköznapi nyelvhasználattól, a fantasztikus jelző ráadásul elcsépeltnek, túlhasználtnak is tűnhet. "Ahogy a test gyúr folyton önmagában egy másikat", ez számomra egy egészen finom, szépen formált megfogalmazásnak tűnik.
Ugyanennek a versnek a befejező versszaka így szól:
Így aztán el lehet simítani jó előre
kettőnk egyetlen, vékony cérnaszálán
a csilingelő súlyokat, üllőt és horgonyt.
No, azt hiszem, hogy erről sok minden elmondható, de az nem, hogy antimetaforikus, azaz, hogy a metaforák területét messze elkerülné. De szép, és ahogy ezt Szijjnál megszokhattuk, roskadásig tele van pakolva jelentéslehetőségekkel, -impulzusokkal. Sűrűre szőtt hálót hoz létre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése